Múltkor a szabadságvágyról olvashattok, s már akkor is pár szó esett azokról az álarcokról, amiket társadalmunk követel meg tőlünk, épp ezért ma bővebben szeretnék írni napjaink eme problémájáról.
Attól függetlenül, hogy állandóan meg kell felelnünk a társadalom által előírt elvárásoknak, még nem kell a közösségi médiák áldozataivá esnünk. Úgy tartom, nem szükséges lájkolni az összes menő kamu-ismerősünk képét és állapotfrissítését ahhoz, hogy mi magunk is menőnek látszódjunk. Sőt, szerintem inkább lúzerségre vall, hogy próbáljuk elhitetni magunkról, hogy igenis menők vagyunk. Egyre inkább azt veszem észre és tapasztalom, hogy napjainkban olyannyira összeolvadtak a társadalmi elvárások a szociális médiákkal, leginkább a közösségi hálókkal, hogy újabb álarcokat vesznek fel azok, akik identitászavarral küzdenek, és nem vállalják fel önmagukat. Amennyiben nem önmagad adod, csak álarcaid válogatod, szerintem igaz barátokra sem találhatsz, hiszen neki is csak egy újabb álarcot mutatsz. Sokkal értékesebbek azok a barátságok, amikor fél szavakból megérted a másikat, és nem azért lájkolod a legújabb képét, mert 'muszáj', hanem mert tetszik. Mikor ezek a sorok fogalmazódtak bennem csaknem 250 'ismerőst' töröltem én is a Facebookomról - mindezt gondolkodás nélkül... Korábban elfogadtam minden egyes ismerősöm ismerősének, netán unokatestvérének jelölését, de mára rádöbbentem arra, hogy akivel az életben egyszer sem találkoztam, az valójában mit is keres a Facebook ismerőseim között!? Azért, mert van egy közös barátunk, az máris feljogosít valaki arra, hogy jelöljön számára egy ismeretlen fiatalt - hogy is van ez, skacok?
Épp ellenkezőleg, őszintén, sokkal közelebb érzem magamhoz azokat az embereket, akikkel az elmúlt időben hozott össze a sors, a közösségi portáloknak köszönhetőn, mint egy-egy korábbi osztálytársamat. Ez is azt bizonyítja, hogy az éremnek mindig két oldala van, amit a hasznunkra is fordíthatunk anélkül, hogy újabb áldozatokká váljunk, saját álarcaink áldozatává. Ezek után jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés, hogy ilyen rossz lenne a Facebook és az Instagram világa? Persze, hogy nem... Na jó, talán rejt némi veszélyt is, ellenben huszonévesként már mindenkinek lehetne annyi esze, hogy különbséget tudjon tenni a valóság és az álarcos álmok között. Akinek ez túl nagy feladat, az jó úton halad a tucat effektus felé, hiszen mindig is voltak akik beálltak a sorba, ellenben a nagy nevek mindig a kívülállók közül kerültek ki, akik nemet tudtak mondani a társadalom által előírt normáknak. Ezzel nem magam szeretném fényezni, csak rámutatni napjaink egyik nagy problémájára, ha nem a legnagyobbra, hogy nem merjük önmagunkat adni, és álarcok mögé bújva, álomvilágban él a fiatalság döntő többsége.
Épp ellenkezőleg, őszintén, sokkal közelebb érzem magamhoz azokat az embereket, akikkel az elmúlt időben hozott össze a sors, a közösségi portáloknak köszönhetőn, mint egy-egy korábbi osztálytársamat. Ez is azt bizonyítja, hogy az éremnek mindig két oldala van, amit a hasznunkra is fordíthatunk anélkül, hogy újabb áldozatokká váljunk, saját álarcaink áldozatává. Ezek után jogosan merülhet fel mindenkiben a kérdés, hogy ilyen rossz lenne a Facebook és az Instagram világa? Persze, hogy nem... Na jó, talán rejt némi veszélyt is, ellenben huszonévesként már mindenkinek lehetne annyi esze, hogy különbséget tudjon tenni a valóság és az álarcos álmok között. Akinek ez túl nagy feladat, az jó úton halad a tucat effektus felé, hiszen mindig is voltak akik beálltak a sorba, ellenben a nagy nevek mindig a kívülállók közül kerültek ki, akik nemet tudtak mondani a társadalom által előírt normáknak. Ezzel nem magam szeretném fényezni, csak rámutatni napjaink egyik nagy problémájára, ha nem a legnagyobbra, hogy nem merjük önmagunkat adni, és álarcok mögé bújva, álomvilágban él a fiatalság döntő többsége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése